„Nemrégen megkérdeztem egy gyülekezeti tagot, hogy van(nak) az új lelkész(szel)? Dőlt belőle a keserűség. Nem a pásztort kritizáló szavak, sem nem önmarcangolás, hanem inkább a helyzet feltárása. A lelkész oldaláról próbálta megérteni, hogy mi nem működik jól: a kapcsolat, a viszonyok, a megértettség, az ügymenet, az egészséges családi élet, de megjelent a féltés hangja, a szeretet, a hiányok, a lehetőségek eljátszása...
Bármennyire tiltakozunk is, a gyülekezeti élet mégiscsak lelkészközpontú, és itt most éppen nem arra gondolok, hogy mindent a lelkész végez, semmit nem hajlandó kiengedni a kezéből, hanem inkább arra utalok, hogy a személye nagyon is a központban, középpontban van. Ezért lehetségesek azok a rossz vagy jó modellek, melyek miatt aztán mégsem működik igazán jól az egyház. Vagy mégis.
Egy jó barátomról készült egy a szolgálatát és a gyülekezetét bemutató cikk, amelynek megjelenése kapcsán a nyilatkozatot adó szembesülve az általa mondottakkal maga is megdöbbent, hogy mennyire lelkészközpontúra sikeredett a cikk, ő sem ilyennek szerette volna. Nagyon nem akarta, hogy az róla szóljon, hanem inkább a gyülekezetről. Pedig egyébként arról szólt, sőt még egy fontos dologról: hogyan van ő jelen a gyülekezet valós közösségében. De hát nem sikerült másra, mert alapvetően lelkészközpontú az egyházunk. Olyan a felépítése, szerkezete, döntésmechanizmusa, tradíciója, lelki alkata. Nem is lehet más. Még ha a struktúrájából következne is a kettős vezetés, a presbiteri jelleg, a kollektív döntés lehetősége.
Milyen szerepekkel és elvárásokkal találkozik egy lelkész a 21. század kapujában? Meg lehet egyáltalán határozni, hogy milyen lelkészt »várnak« a gyülekezetek? Hogyan tehető különbség? Figyeli azt valaki, hogy melyik gyülekezet milyen karakterű, milyen lelkész »illik« hozzá? Vagy mindenki mindenre alkalmas, mivel generális az oktatásunk, mert mi ilyen tökéletes egyház vagyunk?”